Macskakaparás és önismeret

Sokan kérdezik a grafológiával kapcsolatban, hogy ha csúnyán írnak, vajon baj van-e velük…? Megnyugtatásul mondom: nem, önmagában a csúnya írás még nem jelent problémát. Annál is inkább, mert a grafológia nem esztétikai szempontból értékeli a kézírásokat, hanem minden kéznyomban az egyediséget, megalkotójának sajátos jellemzőit, azok összefüggéseit keresi, így feltárva belső, érzelmi, szellemi, akarati folyamatainak működését, energiagazdálkodásának mintáit, kapcsolatai dinamikáját.
Önmagában a szép-csúnya fogalom relatív – egyénfüggő, hogy milyen jellemzőket sorolunk ebbe vagy abba a kategóriába –, avagy éppen hol helyezzünk el valamit a két képzeletbeli végpont közötti skálán.

Ugyanakkor, ha már éppen mégis csúnyának látjuk a saját írásunkat, akkor hasznos lehet elgondolkodnunk azon, hogy pontosan mi is az, amivel elégedetlenek vagyunk, és hogy hogyan is működik mindannak a vetülete a „való” életünkben? Milyen módon, milyen sikerrel tudunk boldogulni azokban a helyzetekben, amelyekben épp az adott írásjellemző által leképezett tulajdonságunk kerül előtérbe, megmérettetésre?





Lássunk néhány példát erre:

*       ha éppen azt nem kedveljük a saját írásunkban, hogy szabálytalanul, össze-vissza, jobbra-balra dülöngélnek a betűink: vajon milyen mértékben tudunk egyensúlyt teremteni aközött, hogy az érzelmeink által irányított „vakrepülésben” haladunk vagy pedig éppen az okos, (túl)megfontolt felettes énünk befolyása alatt kimérten m megfontoltan, távolságtartóan, netán karót nyelten, viselkedünk? Hogy bírjuk, hogyan kezeljük ezt a diszharmóniát? Adódnak-e konfliktusaink a környezetünkkel, mert kiszámíthatatlannak tartják a hangulatainkat és viselkedésünket?

*       ha az ismétlődően megjelenő csomók, görcsös vonalelakadások miatt látjuk csúnyának az írásunkat: tudomást veszünk-e az életünkben lévő, saját magunk elé állított akadályokról, amelyek gátolják érzelmeink megfelelő kifejezését vagy akár céljainknak megfelelő előrejutásunkat, fejlődésünket életünk egyes területein?

*       amennyiben írásunk túlzott „iskolás” vagy épp erősen szabálytalan mivoltával nem tudunk megbékülni: ilyenkor érdemes megfigyelni, hogyan viszonyulunk az életünket meghatározó – vélt vagy valós – elvárásokhoz, külső normákhoz. Mennyi mindennek akarunk megfelelni – vagy éppenséggel mennyi mindennel akarunk – mindenáron, „csakazért is”-alapon – szembe menni?

Persze nem lehet elégszer mondani, hogy az írásban egy jel nem jel és a kézírás jellegzetességeit a maguk összességében, komplex rendszerben kell nézni. Ezzel együtt kiindulásként, önismereti munkánk támpontjaként néha egy-egy ilyen kérdés, amit kiindulásként teszünk fel önmagunknak, hosszú, értékes, számos építő jellegű változáshoz elvezető útra terelhet minket – feltéve, hogy értékeljük magunkat annyira, hogy őszintén válaszolunk rá.


kép forrása: http://www.lifegarden.hu/ismeretterjeszto/a-hatekony-macskakaparas/52/