Feladatok végtelen sora...

Sosem maradunk megoldandó feladatok nélkül. Ami módosul, formálódik, az az, hogy hogyan vagyunk képesek ezeket a feladatokat kezelni.

Mielőtt rálépnénk az önmagunkkal való ismerkedés útjára, kevés problémánkról látjuk, tudjuk, ismerjük be, hogy az milyen mértékben köszönhető saját döntéseinknek, cselekedeteinknek.

Többnyire egyszerűbb, fájdalommentesebb, gyorsabb a fizikai környezetet, az időjárást, a szüleinket, a tanárainkat vagy csak lemondóan legyintve szimplán a világot okolni kisebb-nagyobb nyűgeinkért, rossz hangulatunkért, elakadásainkért, betegségeinkért, magányunkért, anyagi problémáinkért... és még hosszan sorolhatnám, mennyi mindenért.

Aztán, minél mélyebbre és mélyebbre ásunk magunkban - a tudatos és jól elrejtett emlékeink között kutatva, majd a családunk történetében egészen régi generációkig visszanyúlva - apránként megértjük és megtanuljuk, hogy nincs értelme mást hibáztatunk. Nem valamiféle angyali jóság vagy birkatürelem okán, egyszerűen azért, mert csak mi magunk vagyunk azok, akik át tudjuk alakítani saját helyzetünket. Persze nem én vagyok az első, aki leírom ezt és nem is az utolsó :) Valószínűleg ez egy olyan dolog, amit  nem lehet elégszer elmondani akár másoknak, akár saját magunknak megerősítésként.És tudom, hogy elfogadni is nehéz, hiszen számosszor meggyűlt már a bajom vele nekem is. Hol könnyedén megy ez a fajta felelősségvállalás, hol nyögvenyelősen, nyűgösen - egy darabig. Aztán, amikor ráérzek, hogy mennyivel másabb a saját kezemben tudni az irányítást a “tudom róla, hogy rossz úton visz”-típusú, megszokott viselkedési módjaimmal szemben, fellélegezhetek, tudom, hogy elkezdődött az a folyamat, ami módot ad arra, hogy felülírjam azt a mintát, amire már nincs szükségem.

Azt is meg kell tanulnunk, hogy a nagy, látványos változások a legritkább esetben történnek egyik napról a másikra. Amennyiben mégis, azok legalább akkora stresszel járnak, mint örömmel :) Az életünk lassan alakul, egyik napról a másikra, ahogy például kislányként belenövünk egy új ruhába, vagy ahogy később elsajátítjuk a főzés - netán egy sportág, esetleg egy kézműves technika - csínját-bínját. Szokásaink, mintáink átdolgozása is időt igényel, gyakorlást, ahol még néha visszacsúszhatunk a régi önmagunkba, még előjöhetnek egykor bevált beidegződéseink, amikor reagálunk valamire, de már sokkal könnyebben felismerjük és gyorsabban korrigáljuk ezeket a „kisiklásokat”.

A lényeg, hogy ha valamit - egy ismétlődő nyomaszó érzést; a napjainkat átható haragot; a megingott egészségi állapotunkat; a megunt munkánkat; a hibás, időrabló szokásainkat; egy fojtogató kapcsolatot; az álmainkat béklyózó félelmeket; bármit - ki szeretnénk iktatni az életünkből, akkor vegyük a bátorságot és nézzünk szembe avval, hogy mi magunk mit csinálunk rosszul.

Ez a fajta tükröbe nézés először lehet dühítő. Lehet nehéz és ijesztő. De sokat segít abban, hogy meglássuk, mik azok a kisebb vagy nagyobb dolgok, amiken már akár önmagunk tudunk változtatni és mi az, aminek nem látjuk semmiféle logikus okát, hátterét és úgy érezzük, külső segítséggel tudjuk csak feltárni, átalakítani. Jó tudni, hogy ennek a két halmaznak a határa mindenkinél máshol van. Mint ahogy mindenkinél más az is, hogy milyen megközelítésből, milyen módszerrel tud fogást találni a gondjain. A fontos, hogy keressük ezeket a megoldásokat. Ha bármilyen aprócska darabot is le tudunk bontani nehézségeink körénk nőtt falából, már annyival is közelebb vagyunk a napfényhez és a friss levegőhöz. Ha azt hisszük, hogy ezt a falat csak akkor támadhatjuk meg, ha egészen biztos, hogy egy nekifutással le tudjuk dönteni, akkor félő, hogy sosem fogunk mozdulni, viszont végül elsorvadunk és megfulladunk a falak között. Okosabb ezt a csapdát elkerülni. Ha csak (fél)téglánkét megy, akkor bontsuk a falunkat úgy. És örüljünk szívből minden újonnan bekukkantó napsugárnak, betévedő fuvallatnak. Fölösleges félni, ez az öröm - apró, útközbeni sikereink felismerése és megünneplése - nem fog visszavetni minket a munkában... sőt, lendületet és biztonságot ad ahhoz, hogy mindaddig folytassuk a fal bontogatását, amíg ki nem szabadulunk mögüle.

És mivel feladatok mindig vannak, új, saját erőnkből megváltoztatott élethelyzetünkben is meg fognak minket találni. Lesz dolgunk a falon túli világban is - például utat vagy kertet építeni, másokkal ismerkedni, együttműködni. De ekkora már pontosan fogjuk tudni, hogy rajtunk áll, hagyjuk-e ezeket a feladatokat a fejünkre nőni, problémává válni vagy életünk természetes részeként jelenlevő, megoldandó rejtvényekként tekintünk-e rájuk.


(kép innen: http://www.dzineblog360.com/wp-content/uploads/2011/02/Water-Mirror.jpg)